Öröm - megölöm. Felboncolom, kibelezem, megvizsgálom, felkutatom. Okát keresem. Mert ok-os vagyok. És aki ok-os, az mindig, mindig, mindig gond-olkodik. Így pusztul el az öröm. Helyette marad az űr és a zűr. Horror vacuivá duzzasztott félelem. Mert végül nem találok semmit. Kicsúszik a kezem közül, amiről azt hiszem, az enyém volt. Meg akarom tartani, birtokolni a megfoghatatlant és megőrizhetetlent.

Szer-etet, gyűl-ölet.

Túl gond-ol, túl gond-os, túl, túl, túl. Sok. Teher.

Megfelel. Felel. Elég jó.

Megfelelek, elég jó vagyok neked, ha így viselkedem. Akkor szerethető - ehető - vagyok számodra, ha megteszem - eszem -, amit kérsz. 

Ha ön-magam adom, az nem elég. Több kell neked. Így lettem sok. De többet önmagamnál adni nem tudok. És mert mégis többet akarok, nem adok eleget. Magamnak sem. Ha ennél többet kérsz, nem szeretsz - nem etetsz. Nem szeretem - nem etetem - magamat sem.

Azt hiszem, több kell legyek, mint aki vagyok. Aki vagyok, az édes kevés. Édes Anna.

Jellemtelen. Jelentelen. 

Pedig nem vagyok se rosszabb, se jobb senkinél. Ha rossz vagyok is vagyok elég jó. Tökéletlen, tök életlen. Inkább tök élettelen. 

Megmérgeztek a szavaid, megmérgezett a tekinteted. Nem tudok már a szemébe nézni senkinek. Nem akarom látni magam senki szeme tükrében. 

Szégyellem magam, mert nem vagyok elég. Ezért többnek akarok látszani. Nem engedek magamhoz közel senkit, félek tőlük. Félek, hogy rájönnek, milyen kevés vagyok. 

Azt akartad, legyek engedelmes, jó szolga. Az lettem. Azt akartad, legyek gondolkodó, kiművelt fő, az lettem. Azt nem akartad, hogy önmagam legyek. Nem lettem. Azt nem akartad, hogy szabad legyek. Nem lettem.

Fellázadnom kellett volna? Hogyan?! Ott voltál egyedül, bánatodban belém kapaszkodtál. Azt hittem, ha több leszek, boldoggá tehetlek. De nem így lett, és azt hittem, ez az én hibám. Hogy nem voltam elég neked.

A nem elégségből lett a túlság. Ebből elég!!!